Agócs András Tibor személyes naplója, 2010. Január. 18. Hétfő.
Egy újabb hét kezdete a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium 12. C osztályában.
Reggel enyhe hóesés fogadott, amely ezúttal teljesen kiborított. December óta ugyanis már vagy harmadik alkalommal kezd el esni a hó. Mindig úgy van, hogy először esik a hó, egy hétig hideg van, majd jön a fölmelegedés, egy hétig be van borulva, hűvös van, minden lucskos és latyakos, majd pedig jön egy hét koratavasz azután pedig kezdődik az egész elölről. Harmadik alkalommal már eléggé unalmas egy dolog. Hiába, ez történik akkor, ha az emberek belepiszkálnak a szénhidrogén alapú technológiájukkal a Természetbe.
Az iskolai nap egy fölemelő nyelvtanórával kezdődött, amelyen szokás szerint mindenki némán ült, még senki sem tért magához a reggeli döbbenettől, hogy újra iskolába kell jönni egy kellemes kis hétvége után. Természetesen megvoltak most is a sztrájktörők, akik gondoskodtak arról, hogy ne rágjon be ránk teljesen Vancsó Mariann irodalom és magyar nyelvtan tanár.
Nyelvtan óra után jött az angol. Mindig is egy kellemes kis órának tartottam már általános iskolától kezdődően, hiszen az angol nekem szinte már második anyanyelv, így a nyelvórák inkább csak laza gyakorlásnak tűntek, semmint komoly tanóráknak.
Most, hogy túlvagyunk a nyelvvizsgákon és egyesek az érettségin is, elhatároztuk, hogy hagyunk valamit az iskola számára, amely egyfajta bizonyítékként marad utánunk majd, azt bizonyítva, hogy éltünk, itt voltunk és dolgoztunk.
Egy angol nyelvű kis újságfélét szeretnénk szerkeszteni, mindenkinek megvan a maga kis rovata. Én az irodalmi rovatot választottam, ahová majd saját iskolával kapcsolatos kis történeteim fordításai fognak bekerülni. Az újságban lesznek még ezen kívül vicces megtörtént események, szalagavatós élmények, valamint mindenkiről egy jó oldalnyi írás, amelyen egy-egy csoporttársunkról írunk néhány sort. Jó ötlet, úgy gondolom.
Úgy elmerültünk a munkába angolórán, hogy szinte észre sem vettük mikor kicsöngettek. Sietve mentünk vissza osztálytermünkbe, a 118asba, hogy végigüljünk egy lelkileg fölöttébb fölemelő matekórát osztályfőnökünkkel, Drevenka Istvánnal. A matematika az a tantárgy, amelyről mindannyian tudjuk, hogy nagyon fontos és jól kéne hozzá értenünk, mégis teljesen sötétek vagyunk hozzá és rühelljük, mint a fenét.
Már az első percekben nyilvánvalóvá vált, hogy Drevenka tanár úrral nincsen valami rendben. Mint később kiderült, hétvégén összeszedhetett valamiféle vírust, ami miatt vasárnap óta többször is hányt. Nagyjából az első tíz perc azzal telt el, hogy ötleteket adtunk neki, hová dobja a taccsot, ha rájön a szükség. A következő öt perc pedig azzal telt el, hogy elmesélt egy régi történetet, amikor Kalocsán egy ismerőse hirtelen fölindulásból tanórán kihányt az ablakon. Igen, igen, a keserűségben is meg kell találni a vigadalmat és a humort.
A matekórát nagy nehezen átvészeltük, majd mint Zrínyi, úgy rontottunk a folyosóra, hogy elfoglaljuk helyünket a 103as tanteremben, hogy fölkészülhessünk Kocsis Illés tanár úr valóban lenyűgöző történelemórájára.
Miután Iminek és Áginak köszönhetően tökéletesen megbizonyosodtam afelől, hogy mára nekünk emelt szinten érettségizőknek még nem kellett semmit tanulni, amiből az órán felelhetünk, fogtam magam és visszaindultam a 118as terembe, hogy beszélhessek Gabival, akinek az osztály másik részével együtt ott vannak a történelemórái Vida Róbert tanítóval.
Benéztem a terembe, de nem találtam sehol, így odatámaszkodtam az egyik ablak alatt lévő radiátorhoz és kifejezéstelenül bámultam magam elé. Egy-két perc sem tellett és a szemem sarkából megláttam Gabit közeledni a folyosó végéről. Ezúttal tényleg ő volt az, nem úgy, mint máskor, mikor akár teljesen ismeretlen lányokat is Gabinak néztem a fény és az elmém különös játékának köszönhetően. Ezúttal tényleg Gabi közeledett a folyosón.
Egymásra mosolyogtunk, majd elmondtam neki, hogy hétvégén Ziza, az ötéves unokahúgom látta őt az iwiwen a szalagavatós képeken, és azt mondta, hogy olyan szép, mint egy királylány. Ez tőle eléggé szokatlan megnyilvánulás, szóval a többi ember véleményével együtt ez az eset is arra bizonyíték, hogy Gabi az egyik, ha nem a legszebb lány a Földön.
Gabi kedvesen nevetett és azt mondta, hogy ez nagyon aranyos.
Ezután az emeltszintű történelem tételek felől érdeklődött, ugyanis lehetséges, hogy ő is emeltszinten fog érettségizni történelemből. Ha ez így lesz, majd elkéri tőlem a tételeket amiket Kocsis Illésnél dolgozunk ki.
Időközben megjött Milcsi is, aki elmondta, hogy tud jegyeket szerezni a Ságvári szalagavatójára is, amely ezen a héten pénteken lesz majd.
Sok volt évfolyamtársam ment a Ságváriba általános után, remélem én is tudok majd jegyet szerezni. Bizonyára egy érdekes élmény lenne.
A szalagavatós gondolatokat a csöngő szakította félbe, mindenki futott tantermébe.
Illés egy kellemes hangulatú órát tartott az 1929-1933as gazdasági világválságról és több pontban is összehasonlította a mostani helyzetet az akkorival.
Történelem után már épp ideje volt ledolgozni az addig fölgyülemlett feszültséget, amire tökéletes alkalom az ötödik órában lévő testnevelés óra.
Megint súlyzóztunk, jól kikészültünk, holnapra gondolom sokunknak izomláza lesz.
Testnevelés után pedig jött az utolsó óra: a francia.
A francia az egy nagyon érdekes óra. Bár többnyire csöndben vagyunk, mégsem érzem úgy, hogy lenne valódi fegyelem. Ennek következtében pedig francia nyelvtudásunk sem fejlődött sokat a négy év alatt, mondhatni megrekedtünk ott, ahová 10.-ben sikerült eljutnunk.
Adri, Réka, Zrínyi Ági, Árpi, Kinga és Peti természetesen most sem a franciával törődtek, hanem matematikával, kémiával, biológiával és hasonló szörnyű dolgokkal. Ó Istenem, főleg az első három de megérdemelt volna már néhány órai munka egyest!
Ma különösen laza óránk volt, félóra után a tanárnő, Bencsik Judit bejelentette, hogy ha csöndben maradunk, mindenki foglalkozhat azzal, amivel akar. „Mert már hatodik óra van, fáradtak vagytok, a francia csak második nyelv, nem olyan fontos, blablablabla.”
Adri valami keresztrejtvény-félét kezdett oldogatni, ahol sok betű között megkell találni az értelmes szavakat. Imi erre azt mondta nekem: „Bírnám, ha egyszer az lenne benne, hogy >>Rohadj meg Adri!<<”. Ez annyira váratlanul ért engem, hogy olyan hangosan fölröhögtem, ahogy már régen nem tettem. Igen, a franciaórák túléléséhez föltétlenül kell az ilyesféle szórakozás. Imivel és Ramónnal mindig megtaláljuk a módját, hogy ne épüljünk le teljesen agyilag a franciaórák punnyadt szürkeségében.
Imi azt tanácsolta, hogy menjek a Nemzetvédelmi Egyetemre, mert ha találok egy olyan szakot ahol szinte senki sincsen, akkor az biztos kereső állást biztosít majd, ráadásul még katonai rangom is lesz. Megnéztem a felvételi tájékoztatóban a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi egyetemet és kiderült, hogy nem végezhetek tiszti képzőt, mert hivatalosan szemüveges vagyok és ez kizáró körülmény. Ennyit a katonai pályáról. (Már nem mintha egyébként olyan fizikai állapotban lennék, hogy egy ilyenhez teljesen alkalmas legyek. )
Nemzetközi tanulmányokra még mehetek, de az „szigorúan” társadalomtudománynak számít. Na mindegy.
Suli után hazajöttem, ettem, kicsit tévéztem, lefeküdtem úgy egy órát aludni, tanultam, aztán gépeztem, neteztem, a Švejkbe belelapoztam, semmi igazán maradandó dolog nem történ. Finomítottam az Európa térképemen, föltöltöttem youtubera, semmi egyéb.
Most pedig a naplómat írom és már réges-rég aludnom kellene.
