Agócs András
Óda egy tál krumplipaprikáshoz.
Itt ülök a kerti padon,
Az ifjonc tavasz
szellőjében a krumplipaprikás illata száll.
Szoktatom nyelvem melegéhez.
Nem oly nehéz –
Összesereglik a nyál míg kihűl,
a test előrehanyatlik és kanalaz a kéz.
Nézem a szomszéd görényét,
Szaladgál ketrecében féltve létét.
Villantja hegyes kis fogai fényét…
De nem törődöm vele.
Az udvaron senki,
látom, hogy meglebbenti
tányéromban a nokedlit a szél.
És ahogy közelít számhoz a falat,
Találok benne egy szál hajat
Megrezzenek láttán és
- amint elfut előttem a macska -
ím újra látom, hogy étkem
már a hajtól szabad.
a kerek fehér nokedliken
fogaimmal nagyokat rágok.
Óh mennyire szeretlek téged,
ki étkem s szomjam csillapítod egyaránt
a gyomor legmélyebb üregeiben
cseleit szövő fondor baktériumot elpusztítod
s a bennem lévő mindenséggel válsz eggyé.
Kit mint fejedelmi lakomát, úgy tisztel az ember
Eggyé válsz velem és halkan futsz tova,
míg én elégedetten ülök s emésztek,
néha nagyokat böfögök közben
olykor verődöm földön és égbolton,
ha elkap egy komolyabb gyomorgörcs.
Ó hát miféle ember vagyok én,
hogy két pofára tömlek magamba?
Miféle lélek, miféle fény
s ámulatba ejtő nagy zabagép,
hogy bejárhatom az egész világot érted
még akkor is ha te ezt soha nem kérted.
Hogy is kérhetted volna?
Hisz étek vagy csupán.
Megnyílik gyomrom felé az út,
szállj alá rejtelmeibe!
Ez a te munkád!
…
Üres a tányér, keresésedre indulok,
talán még van pár kanál,
talán kihűlsz már mire odaérek,
talán csöndben így szólnak ha kérek:
Hát ebbe még fér?
Íme a kendő, szádat töröld meg!
Itt a krumplipaprikás, enyhítse étvágyad!
De aztán vigyázz, nehogy kinődd a házat!
(Vesd össze: József Attila Óda című művével) [A szerk.]
